Augusztus 1-én reggel 6 órakor gyülekező volt az iskola előtt. Ez alkalommal nem az iskola jövőjéért volt gyülekező az intézmény előtt – bár a korai induláskor még ez sem volt egy eldöntött tény, hiszen aznap délelőtt döntött az Orosházi Képviselő-testület az iskolánk kérdésében, szerencsére pozitív irányban – hanem Erdélybe indultunk, haza. Haza, hiszen van, aki már úgy jár oda évek óta közülünk, mintha haza menne. Induláskor még csak becsültük a hátralévő menetidőt. A legmerészebb szám az a 10 órás út volt. Aki járt évekkel ezelőtt Aradon és környékén és elmegy most, az meg tudja állapítani, amit mi is: óriási fejlődésen megy át Románia. Lépten-nyomon építkezések, gomba módon nőnek ki az ipartelepek. A fejlődés velejárója az útépítés. Ennek pedig következménye az, hogy közel 13 óra alatt értük el Kardoskút testvértelepüléseit Homoróddarócot és Homoródjánosfalvát. Útközben Dévánál kaptuk a jó hírt Ramasz Imrétől sms-ben – mivel ő megvárta Orosházán a testületi ülésen az eredményt, majd csak utána vágott neki az útnak- aláírták az alapító okirat módosítását. Közel 13 óra fárasztó utazás után mégis mindenki úgy szállt le a buszról, mintha a szomszéd faluból jöttünk volna. A fáradtságnál nagyobb volt a viszontlátás öröme. Viszontlátni azokat a családokat, akik évek óta a legnagyobb barátsággal fogadnak bennünket. A fogadó vacsorát egy kellemes beszélgetés követte a daróci iskola szép zöld udvarán, majd szétszéledt a csapat a fogadó családokhoz. Szombaton szabad program következett. Jómagam a Gáspár családdal és a már „jól bevált sofőrünkkel” – bár ezt a jelzőt én az úton próbáltam elhallgatni előtte, nehogy a fejébe szálljon a dicsőség- a festői Szovátára mentünk strandolni. Fél 11 magasságában érkeztünk ahhoz a tóhoz, amelynek vizében – sótartalma miatt- lehetetlen elmerülni. Bármit is csinál az ember, lebeg a vízfelszínen. A tó 13 és 15 óra között „pihen”. Ilyenkor mindenkinek ki kell jönni a vízből a partra. Mi is lepihentünk. Jól le is égtünk. A szieszta után még kettő órát lebegtünk a gyönyörű hegyek lábánál található tóban, majd útba vettük Korondot. Szerintem méltatlanul kevés időt -cirka 1 órát- tölthettem vásárlással a bazársoráról is méltán híres településen. A buszban utazók tudják, hogy a hazafele tartó úton végig hangot is adtam erről buszsofőrünk -Papp Vili- felé, aki engesztelésképpen megajándékozott egy szép erdélyi fehér inggel. Igaz ennek is megvan a maga története, de ebbe nem megyek bele. Este korai lefekvés(nek kellett volna lenni) hiszen vasárnap falunap. 11.30-kor Simó Sándor lelkész istentiszteletet tartott a Jánosfalvi Unitárius Templomban a Falunap megnyitása képen. Ezt követően helyi gyermekek rajzkiállítása, környékbeli népi zenekar és táncosok bemutatója következett. A Falunap zárásaként egy közös ebéd volt a helyi művelődési házban. A hétfő a pihenésé és a szabad programoké volt. Keddnek reggelén korán útra keltünk, hiszen nagy út állt előttünk, amelynek végállomása a Szent Anna-tó. Utunk során megnéztük a homoródkarácsonyfalvi templom éppen maradt csodálatos freskóit, a vargyasi Unitárius templomot, ahol a helyi lelkész tartott egy érdekes előadást a templom és a település történetéről. Látogatást tettünk még ugyanitt a bútorfestő és fafaragó Sütő családnál és a mélyen magyar érzelmekkel megáldott, érdekes történetekből soha ki nem fogyó Máthé Ferenc fafaragónál. A következő megálló: Tündérország közepe: Kisbacon. Itt született és halt meg Benedek Elek (1859-1929) író, a „nagy mesemondó”. Az ő életútját valamint meséit hallgathattuk meg egy Kondorosról elszármazott úr előadásában. A szép környezet után egy még szebb és még izgalmasabb hely várt ránk. A Szent Anna-tónál már a felhőtlen szórakozásé és a fürdőzésé volt a főszerep. A víz egy kissé hideg volt ugyan, de a gyönyörű környezet gyorsan elhitette a bátrabbakkal, hogy meleg ez, tessék fürdeni. Akik pedig mégsem merészkedtek a hegyekkel ölelt tó vizébe azok megpihentek és gyönyörködtek a tájban a hatalmas fák lombjainak árnyékában. Úton a szálláshelyünk felé csendesebb volt a fáradt csoport. Este 10 után értünk haza. Reggel korai indulás Magyarországra. A búcsúzás nehéz pillanatain próbált mindenki gyorsan túl lenni, hiszen van, aki pár hét múlva ismét találkozik a baráttal, barátnővel. Okulva az idejövet tapasztalt hatalmas útépítések miatt útvonalat módosítottunk és a csodálatos Királyhágó felé jöttünk haza. Minimálisan hosszabb út (30km) de tökéletes útviszonyok, páratlan táj. Talán ha Kolozsvárnál nem csöppentünk volna a déli dugóba, akkor nem 12 óra lett volna az út. De ez így akkor sem és most sem érdekelt senkit.
Köszönjük Daróc! Köszönjük Jánosfalva!