Ötödik alkalommal indult csoport Kardoskút erdélyi testvértelepüléseire: Homoróddarócra és Homoródjánosfalvára. Gyönyörű tájak kísérték végig a 12 órás utat. Az idén többen voltak, akik első alkalommal érkeztek Erdélybe. A fárasztó utazás végén a daróci iskolában köszöntöttek bennünket barátaink. Egy rövid közös beszélgetés után mindenki elment a fogadó családjához és ott folytatta az első estét, megterített asztal mellett.
Jómagam negyedik alkalommal érkeztem Erdélybe és harmadszorra Darócra – a fogadó családomhoz – Gáspár Vilmosékhoz. Fárasztó út ide vagy oda az első este mindig hosszúra nyúlik. Most sem történt ez másképpen. Bizonyítja fáradtságom mértéket, hogy nem ébredtem fel az éjszaka tomboló viharra. Másnap csodaszép napsütésre ébredtünk. Reggeli után megbeszéltük, hogy első utunk Parajdra a sóbányába vezet. A korábbi években már jártam Parajdon de nagyon sokat változott a bánya kiépítettsége. Több új termet nyitottak meg a gyógyulni, pihenni vágyók számára. 402 méterrel a föld alatt érdekes látni, hogy tollas labdáznak, tornáznak és játszanak a hatalmas termekben az emberek. Meglepőnek tűnt elsőre, hogy a telefonon a térerő maximumom van és külön internet terem is rendelkezésre állt. Három órás sókúra után ismét felmentünk a meleg felszínre. A hőség a közeli Szováta Medve-tavába vezetett bennünket. Itt sem először jártam de mindig lenyűgöz a táj szépsége. Az érkezést jól időzítettük a tóhoz, hiszen pont délután három órára érkeztünk. Egy és három óra között ki kell jönni vízből mert ekkor pihen a tó. Szerintem ennek a pihenésnek inkább az a célja, hogy lepjék el a turisták a part menti büféket. Három órát lebegtünk a Medve-tó sós vizében majd elindultunk hazafelé Darócra. Ekkor még nem sejtettük, hogy a másfél órás útból hat óra lesz. A visszafelé vezető úton hamar gyűltek a hegyek tetején a sötét felhők. Eleredt az eső és egy helyen meg kellett állni mert az ablaktörlő már nem bírta. Tizenöt kilométerre Daróctól – Szentpálon – integetnek az emberek, hogy ne is menjünk tovább mert a hegyekről lezúduló víz elöntötte előttünk az utat. Én ilyet – szerencsére – még nem láttam. A kerítést mint egy papírdarabot sodorta el magával az áradat ami a lábaink előtt növekedett. Az emberek mellkasig érő vízben mentették a pajtából a lovakat és teheneket. A sertések odavesztek. Kővel jegyeztük meg a víz szintjét de percről percre emelkedett. Míg nem egyszer megállni látszott az emelkedés. Egy idős néni torka szakadtából kiabált át a túlpartra fiának, hogy meg ne próbáljon átkelni a vízen. A víz előttünk gyors apadásnak indult, maga mögött hagyva a pusztítást. Másfél órás veszteglés után nekimertünk vágni átkelni a hídon amit még akkor is minimum 30 centi magas víz borított. Már csak öt kilométer volt hátra Darócig de a Homoród patakja megálljt parancsolt utunknak. Színültig tele volt a máskor szinte száraz patakmeder. Mivel itt az apadásnak esélyét sem láttuk, házigazdánk úgy döntött, nincs más hátra mint visszafelé venni az irányt amíg még nem késő. Utunk során sorra kidőlt kerítéseket, kutyát házastól elsodorva és elképzelhetetlen károkat láttunk. Síró embereket akik mesélték, hogy évtizedek óta ilyet nem láttak. Közben híre ment, hogy nem tudunk semerre hazajutni és sorra csörrentek telefonjaink. Előre telefonáltunk a következő településen lakó ismerősnek, hogy menjünk e arra, szabad e még előttünk az út. Mi az autóban nem félelemmel, aggódással éltük meg ezeket az órákat, hanem ámulattal a víz erejével szemben. Kalandos úton óriási kerülővel végül is éjfélre megérkeztünk Darócra. Darócon semmi pusztítást nem végzett a víz de Jánosfalván igencsak sok házba bejutott. Pincéket és udvarokat árasztott el, nem beszélve a mezőkön és földeken végzett pusztításról. A bálák vízbe roskadva álltak még napokkal ezután is.